Elértem a végső célomat, amiért elindultam. 2014-ben, mikor megismertem az ugandai Zipporah-t, megfogadtam, hogy eljövök meglátogatni a családját. (Akkori bejegyzésem itt.) Lenyűgözött, amiket a családjáról mesélt, s látni akartam ezt a saját szememmel.

Két napja érkeztünk hozzájuk Guluba, azóta köztük élünk. Persze vendégként: segítenek, kiszolgálnak…

Mikor megkérdeztem Zipporah-t, hányan vannak, elgondolkodott, majd azt mondta, 15-en vannak testvérek. A ház nagy, van vagy 8 hálója, ha jól értettem, így nekünk is bőven jutott hely, hisz a 15-ből nagyon sokan már felnőttek, s vagy nem itt élnek, vagy épp elutaztak valahova dolgozni. Akikkel találkoztunk, mind szuper kedvesek és nagyon izgalmas társaságok. Mind képzettek és nagyon jól beszélnek angolul, még a nyolcéves unoka is.

Ma beszélgettem az anyukával a családjáról. Ha jól sejtem, ő a 60. születésnapja felé közeledik lassan, 3 éve van a nyugdíjig.
- Szóval 15 gyereke van?
- Ó nem, több annál!
- Igen? Mennyi?
- 18-20. De már nagyon elfáradtam.
- Ennyi gyereket szült?
- Nem, ebből 7 édes gyermekem. A többit mondjuk úgy, örökbefogadtuk. A férjem testvéreivel kezdődött. Édesapja nagyon korán hunyt el, mikor John még csak 18 volt. Onnantól ő gondoskodott a testvéreiről, befogadtuk őket magunkhoz. Sajnos a testvérek közül sokan szintén viszonylag korán eltávoztak, így az ő gyerekeiket is befogadtuk. Így neveltünk fel majdnem huszat.
- Wow. Ez gyönyörű. És hogy jutott pénz ennyi gyerekre?
- Ó, könnyen. Nem kell ehhez pénz, csak ásni kell. Ott volt a kert, ahol volt étel bőven. Sosem éhezett senki, mindig kiegyensúlyozottan tápláltunk mindenkit, mint ahogy most is. – mutatott a csodálatos vacsorára, amit éppen fogyasztottunk. Az nem kifejezés, hogy bőséges volt. Mellette isteni és szuper egészséges. Csupa háztáji alapanyag, ami mesterséges anyagot sosem látott.  – Csak néhány dologra kellett pénz, ha valami másra volt étvágyunk. – folytatta. – Kecske, csirke volt otthon, csak akkor kellett pénz, ha például marhát akartunk enni. És iskolába is elküldtük mindegyiküket, bár a befogadott gyerekek közül sokan kihullottak az iskolából. Nem szerették, panaszkodtak, hogy rosszul bánunk velük, amikor tanulni, vagy ásni küldtük őket.

Néztem ezt a csodálatos asszonyt, s a szívem szakadt meg. Tanítónő, a férje nyugdíjazott pap. Nagyon jó emberek. És a befogadott árva gyerekek nem értékelték…

A nagy gyerekek, akikkel találkoztam, mind csodálatos emberek, nagyon élveztük mindegyikük társaságát. Kb. hetükkel találkoztunk, vannak, akik unokatestvérek, nem édes testvérek. Mind segítenek a házimunkában, nagyon szépen működnek együtt.

TV-jük nincs, vagy legalább is sosem láttam őket tévézni. Szerintem azért nincs, mert nem szeretnék. Egész nap az udvaron, vagy a verandán láttam őket, ha itthon voltak: együtt dolgoztak, beszélgettek, minket cukkoltak. Nagyokat nevettünk.

Csodálatos példaképek.

Már egy ideje tudtam, hogy nem szeretem a nagyvárosokat, s ezt most Kampala is igazolta. Túl zsúfolt, túl hektikus, kaotikus. A forgalom őrült, hatalmasak a dugók. Matatuval (kisbusz, amit itt taxinak hívnak) csúcsforgalomban nem nagyon érdemes elindulni, mert csak beragadsz a dugóba. A motorbiciklis taxi pedig olyan veszélyesen közlekedik, hogy az első alkalommal feladtuk, s többet nem szálltunk fel rájuk. Más fehéreket láttunk saját bukósisakkal közlekedni.

Gyalogosan sem sokkal egyszerűbb, mert akkora a tömeg, hogy néha lépni is nehéz. A hátizsákot előre érdemes fordítani, figyelni kell erősen a tolvajokra. Az én cuccaimra Geoffrey vigyázott: én üres kézzel közlekedtem, mert a fehérek a fő célpontok a zsebtolvajok számára, hisz mi egyrészt el vagyunk varázsolva a forgatagban, másrészt feltételezik, hogy van pénzünk és jó telefonunk.

Nagy lelkesen indultunk vásárolni a belvárosba, mert azt mondták, Uganda sokkal olcsóbb, mint Kenya. Hát, ez lehet, hogy igaz, de nem a külföldieknek. Geoffrey kenyai, így ő is külföldi, angolul kommunikál, így elve magasabb árat mondanak neki, de úgy, hogy mellette állok, úgy pláne. Pofátlan magas árról indulnak, s nem nagyon lehet őket eltéríteni ettől. Esélytelen, hogy itt a helyieknek szánt árat kapjam, ami nagyon kiábrándító volt. Szar érzés.

A forgatagban hamar kimerültem, követeltem, hogy menjünk inkább kifele a városból, így második nap célba vettük a szomszédos dombot. Az egész város dombokra épült. Nagyon jó választás volt, arrafelé már sokkal nyugodtabb volt a légkör, az emberek is kedvesebbek voltak.

Valami király sírját vettük célba, de gyanús volt, hogy nem fogunk bemenni. Így is történt: a fehéreknek szánt belépő több volt, mint amit magunkkal vittünk. És hát amúgy sem vagyok nagy múzeumjáró, így inkább kedvesen elköszöntünk, s felmásztunk a dombtetőre. Csodálatos volt a kilátás.

Képek itt, már amennyi megmaradt.

Elhagytam Kisumut, elindultunk Uganda felé, de még közben megálltunk két éjszakára Busiában, a határvárosban. Már egyszer jártunk itt és imádtam, így nagyon visszavágytam. Geoffrey legjobb barátja, Derick lakik itt a párjával és kétéves kisfiukkal egy tenyérnyi lakásban a szegénynegyed közepén.

Legutóbbi alkalommal is a végletekig meghatódtam, hogy bár hárman élnek egy kb. 12 m2-es lakásban, örömmel fogadnak mindkettőnket, sőt, nem akarnak hazaengedni. Az asszonyka, akivel alig beszéltem pár mondatot, nagy öleléssel búcsúzott, s lelkemre kötötte, hogy legközelebb egy hónapra jöjjek. Viszontlátáskor átölelt: „hiányoztál” –mondta.

Csodálkozva konstatáltam, hogy Derick öccse is itt van vendégségben, de nem aggódtam. Ugyan egyetlen, normális franciágyat láttam a szobában, meg még egy egyszemélyes matracnyi helyet a padlón, úgy döntöttem, nem teszek fel aggódó kérdéseket, inkább megvárom, este mit mondanak, hova feküdjek. Úgyis a vendég kapja a legjobb helyet.

Tényleg elfértünk. A fiúk elmentek mulatni, én a falnak fordulva elsőként aludtam el a franciaágy legjobb sarkában a szúnyogháló alatt. Mikor felébredtem, Geoffreyt találtam magam mellett, mellette a kis feleség a picivel. A földön a matracon a testvérpár. Működött, valahogy mindenkinek elég hely jutott a kánikula ellenére is.

Ha otthon kérdeznek, lehet-e 12 m2-en élni családként, biztos nemet mondtam volna. Most viszont teljesen kényelmesen vagyok. Meleg van, úgyhogy lehet a ház előtt főzni, mosni, fürdeni, pisilni, vacsorázni. Van pottyantós WC, mellette egy fülke, ahol zuhanyozni lehet. Valahogy tökéletesen elférünk és nem érzem, hogy bármi is hiányozna. Még a lavórból fürdést is élvezem hideg vízzel.

A város meg van őrülve értem. Gomolygó gyerekfelhő kísér mindenhova. Ma elmentem egyedül vízért: hazafele kb. 40 gyerek vonult velem, mutatva az utat. Tökéletes biztonsági szolgálat.

Sok minden amúgy itt nem történik. Pihengetünk, beszélgetünk, főzünk, s Geoffrey varrja a rasztáimat. No meg voltunk a piacon, ahol a döbbenetesen jó cuccokat lehet kapni már 100 forintért is.

Imádtam Geoffrey rokonainál lenni vidéken. Csodálatos vendégszeretet fogadott ott is. Éjszakára Geoffrey „bátyjának” családja fogadott be minket a sárból épített házukba. Tradicionális ház azt leszámítva, hogy a tető nem fűből, hanem bádogból készült.

Minden ilyen háznak, amit láttam, két szobája van. Ablak nincs. A jobb oldali helyiségbe nyílik az ajtó: ez a „nappali”. Ezekben gyakorlatilag körben elhelyeznek annyi kanapét (vagy más ülőalkalmatosságot), amennyit csak tudnak, hogy minél több vendég elférjen. A falon néhány fura poszter fehér emberekkel, s a sarokban a konyhai eszközök egy lavórban. A többség műanyagból. Konyha nincs: kint főznek három kő közé gyújtott tűzön. A fejlettebb helyeken van kis „jiko”, ami egy vas tűzhely fával, vagy esetleg szénnel.

A nagyszülők nappalija. További képek itt.

Folyóvíz nincs, kannában hozzák a vizet. Vagy veszik, vagy a folyóból hozzák. Ezt eszik, isszák.

Geoffrey családjánál még WC sem volt. Máshol azért láttam pottyantóst guggolós verzióban. A zuhanyzó hasonló a pottyantóshoz: a WC melletti helyiség egy lukkal a földön, ahol kivezetik a vizet. Lavórból mosakodnak. De itt az sem volt, csak a bokor, meg a folyó.

Geoffrey „bátyja” még fiatal, van egy kis felesége és egy kislányuk. Ők voltak eddig a legszegényebbek, akiket láttam: még székeik sincsenek: általában a vízhordó kannákra ülnek.

A bal oldali helyiség a háló. Ilyenben még csak egyszer voltam: egy matrac volt a földön, széken egy bőröndben az összes ruhájuk. A falat még csak el sem simították: a sárgombócok jól láthatóak voltak, amik a falat alkották.

A vendégnek a legjobbat adják, így mi megkaptunk a saját matracukat a nappaliban, míg ők nem is tudom, min aludtak a kisbabával.

Mindezen körülmények ellenére nekem boldognak tűnnek. Együtt vannak, szeretik egymást, étel van bőven a farmon, a nap süt, nem fáznak. Én is boldog voltam: sok-sok izgalmasat láttam és meghatott a vendégszeretetük. Én elérzékenyültem, mert befogadtak, ők meg tátották a szájukat, hogy egy fehér nő megelégszik azzal, amit ők kínálni tudnak. Pedig ha tudnák, milyen boldoggá tettek, s hogy ilyen jót még nem aludtam, mióta itt vagyok: csend volt és kellemes hűvös.

Geoffrey „bátyja” amúgy nem a bátyja. Itt teljesen másképp használják a rokonsági formákat. Geoffrey nagybátyja elhunyt, így most az ő apukájának kell gondoskodni a nagybácsi családjáról is. Így lett az unokatesóból báty. A tradíció szerint neki is kellett minket vendégül látnia.

A család a ház előtt. További képek itt.

Egyébként gyakorlatilag az egész család egy kupacban lakik. A nagypapa és az összes gyereke, illetve azok gyerekei. Egyedül Geoffrey apukája költözött be a városba, de még mindig van ott földterülete neki és a fiainak is. A szomszéd dombon a nagypapa testvérének családja. Férfi ágon öröklődik a föld és házasság után a férfihoz költözik a nő. Így a már házas női leszármazottak máshová költöztek el.

Többnyire gazdálkodnak, de van, akinek van más foglalkozása is. Például a nagypapa kovács volt.

Én voltam az évszázad eseménye valószínűleg arrafelé. Ezt egyrészt abból gondolom, hogy áram híján nincs náluk TV sem, újságot sem hiszem, hogy járatnak, rádió max. elemmel működhet. Könyveik nincsenek. Rokonokkal körülvéve élnek. Másrészt, mikor elindultunk sétálni, megállt az élet: tátott szájjal lefagyva bámult meg MINDENKI! Akkor is, mikor motoron suhantam. Itt nem kiabáltak utánam, nem köszöntek, akkora sokkot kaptak. A többségük szerintem még eddig maximum képen látott fehér embert.

Főztem ugalit, azaz a helyi alapélelmiszert, a kukoricakenyeret. Mindezt vidéken, Geoffrey rokonainál. Bár egy piszok egyszerű ételről van szó, mégis talán soha senki nem volt rám még ilyen büszke, mint a kenyaiak. Geoffrey előszeretettel mutogatja minden ismerősnek és ismeretlennek, milyen klassz csaj vagyok. A reakciók alapján ez nagyobb siker, mint egy diplomát letenni. Olyan, mintha letettem volna az alapvizsgát a kenyaivá válás útján.

Próbálom kigubancolni a helyi párkapcsolati mintákat. Amit eddig megtudtam egy-egy forrásból (azaz ez egy-egy ember véleménye, meséje): az egyéjszakás kapcsolatok itt elég gyakoriak. Szeretik itt a szexet, s egy buli után simán hazamehetsz egy pasival, csajjal. Azazhogy nem haza, hanem inkább motelbe.

Ha még a szüleiddel laksz, nem viszed oda haza a pasit, vagy csajt. Nemcsak aludni, de nagyon fel sem ugorhat. Ez tabu. Ugyanúgy, mint az utcán romantikázni, csókolózni.

Viszont egész sok csajt ismerek, aki egyedülálló anyaként anyukájánál lakik otthon és a család segít felnevelni a kicsit, mintegy közösségként. A kicsiről ugyanúgy gondoskodik az anyukája, a nagynénje, a nagymama, de még a nagyobb (értsd: 5 évnél nagyobb) testvér is. Nem egy 5-10 évest láttam már kisbabát cipelni, vagy vele játszani.

Itt nem járnak együtt évekig a párok, hanem ha jól értem, fél év után már házasodnak. Vagy legalább is ez normális. Együtt élni a pasiddal házasság előtt nem megszokott. 

Hol a legjobb ismerkedni? A templomban – világosított fel Mandela.

Ha pedig házasodni akar egy pasi, fel kell készülnie arra, hogy komoly árat kell fizetni az aráért a szülőknek és a fiútestvér(ek)nek. Nem úgy kell képzelni, hogy a csajnak nincs beleszólása a házasságba, hanem egyszerűen megveszik! Nem, inkább ez olyan, hogy a fiú megköszöni a szülőknek, hogy felnevelték a lányt, illetve após, anyós így tud felvágni, milyen gazdag férjet fogtak a lányuknak. Ugyanúgy szerelemből házasodnak itt is. Miben fizetnek? Leginkább tehénben! A kérdés tehát, hány tehenet (plusz csirkét, plusz zsák rizst, liter parafint stb.) kaptak érte.

Mindemellett itt poligámia van, azaz egy férfinak lehet több felesége is egy feltétellel: az első feleségnek bele kell egyeznie. Ekkor megtörténhet az is, hogy mind együtt élnek onnantól, de az is, hogy a férj összeköltözik az új feleséggel, a régi pedig a gyerekeivel másik háztartásban marad.

Egy nőnek persze nem lehet több férje…

Továbbra is csak ámulok, mennyire barátságos itt mindenki. Amíg otthon az emberek inkább félnek a másságtól, itt vonzódnak hozzá. Mindenki meg akar ismerni! Leszólítanak az utcán és beszélgetni kezdenek velem. Tényleg beszélgetni! Nem feltétlenül csajozni (olyan is van bőven, de egyáltalán nem mindig): érdekli őket, ki vagyok, honnan jöttem és mit gondolok. Rám kíváncsiak, míg én rájuk: tökéletes egyensúly.

Leültem egy kicsit pihenni az egyetem előtt egy padkára, de egy SMS-t nem tudtam megírni, már megszólított a mellettem ülő két srác. Kedvesen bemutatkoztak, majd beszélgetni, viccelődni kezdtünk. Teljesen normális ez itt, hogy az emberek csak úgy elkezdenek beszélgetni az utcán.

Úgy vonulok, mint egy híresség. A csúcs az volt, mikor egy iskola mellett haladtunk el. Olyanok voltak, mint a földikutyák! Egy észrevett, s rákezdett:
- Muzungu! Hogy vagy? – majd jött az egész iskola. Az összes gyerek a kerítésnél ugrált, csipogott és kiabált. Boldogok voltak.

Képzeljünk el egy fekete férfit Budapest utcáin… Odamenne hozzá bárki is? Inkább félrehúzódnánk.

Úgy tűnt, ebben az országban nincsenek kocsmák... Már kezdtem azt hinni, az itt élők nemhogy nem dohányoznak (én még afrikait nem láttam cigit szívni!), de nem is járnak el inni, max., ha táncolni mennek. Az biztos, hogy úgy nem látni kocsmákat, mint otthon kb. bármelyik településen.

Aztán a srácok elvittek a kedvenc kocsmájukba. Külsőre sosem jöttem volna rá, hogy ez egy kocsma. Bár belsőre sem... 

Az alábbi videóban angol nyelven ismertetik a helyet és a helyi szokásokat.

Bármilyen italt veszel, azt bontatlan üvegben szolgálják fel. Így történt pl., hogy a gyümölcslevet egy literes kiszerelésben kaptam. Higiéniai és biztonsági okokból van ez így - így kisebb az esélye annak is, hogy bármit belecsempésszenek az italba.

Ami nagyon tetszett az az, hogy itt nem illik másnak rövidet tölteni, mert sosem tudhatod, mennyit kér. Töltsön magának annyit, amennyit meg szeretne és meg bír inni. Nincs tukmálás. És ha egyszer nemet mondasz, utána nem fogják erőltetni. Olyannyira, hogy az egyik első nap nem kértem üdítőt otthon, s azóta nem hoznak nekem poharat. Vicces, hogy ha egyszer azt mondom nem, azt végleges válasznak veszik.

Az árak sokkal alacsonyabbak, mint otthon (3 dl vodka kb 500 Ft) s sok helyen (itt is) lehet szobát is bérelni, ha félre akarsz vonulni a pasiddal. Ez itt egy éjszakára kb. 1500 Ft közös fürdővel.

A matatu az egyik helyi tömegközlekedési mód. Kisbusz, ami bár nehezen derül ki a külső szemlélő számára, de meghatározott útvonalon mozog. Számozva is vannak, bár én azt nehezen szúrtam ki. Menetrend, kifüggesztett útvonal nincs: egyszerűen ismerni kell őket, vagy ha nem ismered, kérdezni kell. Megállók sincsenek, csak kezdő és vágállomás. Ha közben akarsz fel, vagy leszállni, jelzel a kisbusznak.

Ilyen belülről, amikor még nincs túzsúfolva. Kép forrása: Wikimedia Commons

Általában ketten üzemeltetnek egy ilyen buszt: a vezető és az asszisztense, aki az utasokat fogja és a pénzt gyűjti. Az utcán állva kiabálja az úticélt, s próbál becsalogatni. Nekem olyan érzés, mintha folyamatosan rá akarnának venni, hogy hagyjam el a várost. Vicces érzés, hogy épp megérkeztem, s már vinni akarnak tovább. 

Helyi vezető nélkül azért nehezen boldogulnék ezekkel, társasággal viszont irtó mulatságos. Imádom.

Nincs menetrend, a jármű akkor indul, mikor elég embert szedtek rá össze. Amikor már minden széken ülnek, elindul, de amint újra potenciális utasokat lát az út szélén, lelassít és felveszi őket. Egy ponton, mikor hátranéztem, három ember feneke lógott ki a nyitott ajtón.

A mi esetünkben nem hátul, hanem oldalt lógtak ki az emberek. A kép forrása: Wikipedia

Mi szerencsésebbek voltunk, mert a sofőr mellett kaptunk helyet, s csak félúton zsúfoltak be mellénk egy harmadik férfit. Ott aztán beindult a nevetgélés, miután Geoffrey az ölébe ültetett. (Utólag mesélte csak el, mit mondtak szuahéliül.)
- Nahát, ez nem szép tőled, hogy elveszed a másik férfitől a lehetőséget, hogy egy fehér csaj mellett ülhessen! - korholták nevetve a többiek.
- Ne csináljátok már! A csaj az övé, had élvezze! - mondta erre egy másik utas.

Visszafele, szintén a sofőr mellett ülve egészen kényelmesen utazhattunk. Nagyokat mosolyogtam a mögöttem kotkodácsoló csirkén, amit egy férfi szorongatott két bevásárlószatyor társaságában. 

Tegnap reggel avokádót kívántam, így elindultam venni. 
- Vigyázz, mert a muzungu árat fogják felszámolni neked! - figyelmeztetett Simeon. (Muzungu = fehér ember)
- Mi a rendes ár?
- 10 Shilling egy kicsiért, 20 egy nagyért.
- Jó, figyelek.

A piacon isteni, puha avokádót kaptam 20 Shillingért.

Észrevettem, hogy bár tudok róla, hogy a fehéreknek minimum háromszoros árat szoktak megadni a helyiek, addig nekem a helyi árakat számítják fel. Megkérdeztem Simeont, miért lehet ez.
- Talán azért, mert szerénységet sugárzok, nem gazdagságot?
- Nem! Azért, mert mindig mosolyogsz és barátságos vagy velük! Azok a fehérek, akik felveszik a barátságtalan faarcukat, megfizetnek érte. Volt egy barátom, aki elment avokádót venni. 50 Shillinget kértek tőle darabjáért. Mikor megkérdezte tőlem, mennyibe szokott kerülni, mondtam neki, hogy 5 Shilling. "Miért volt ez?" kérdezte tőlem, s elmondtam neki ugyanezt. Másnap mosolyogva ment vissza ugyanahhoz a hölgyhöz, sokat beszélgettek, s a végén két avokádót kapott teljesen ingyen.

Na, most kezdek kiakadni. Eddig még csak röhögtem azon, hogy itt mennyire lazán kezelik az időpontokat, de most már több, mint egy napja várok Geoffrey érkezésére, aki telefonon sem elérhető, s kezdem elveszteni a türelmem, meg a humorérzékem.

Én igyekszem érdekességként kezelni azt, hogy ez egy másik kultúra, de nekik is tudniuk kell, hogy nekem nehéz ennyit várni. De leginkább az a nehéz, amikor rajtam kívülálló okból késik egy program, s az azt követőre nem tudok időben odaérni. Ideges leszek a gondolattól, hogy más számít rám, s én nem vagyok ott. Rendszeresen elfelejtem, hogy valószínűleg a kenyai barátom ugyanúgy késik, vagy ha nem, akkor sem izgatja, hogy várnia kell.

Együtt szoktunk röhögni: "It's African time!" - azaz afrikai időszámítás szerint veszik a megbeszélteket.

Pénteken 3-kor kezdődött volna egy búcsúbuli azokkal, akikkel egy helyen van irodánk. Nekem este 7-re volt egy meghívásom (európaiak által, európai időszámítás szerint), s mivel azt mondták, 6 köröl vége lesz, bátran rábólintottam, hogy megyek. Az utolsó pillanatban áttették 5-re, plusz Mandela, akivel mentem volna, lemondta. Türelmetlenné váltam, mert Geoffrey-val meg megbeszéltem, hogy együtt megyünk a 7-órai buliba, s a saját kultúrám alapján arra számítottam, hogy rám vár. 6-kor indultunk el az irodából a buli helyszínére, ahol 7-kor kezdték el felállítani az asztalokat. 10-kor  már tálalták volna a vacsit, de akkor elkezdtek végtelen hosszú köszönőbeszédeket mondani részegen. Talán 11 lehetett, mikor ettünk, majd folytatódtak a beszédek. Végül éjfélkor indultam el a házibuliba Mandelával, aki mégis felbukkant még 8 körül. Épp a buli végére sikerült odaérni, még a sörünket sem volt idő meginni… Végül az európaiakból álló csapattal elindultunk a városba bulizni. Geoffrey másnap elnézést kért, hogy nem volt elérhető telefonon. Amúgy egyáltalán nem várt rám, hanem elment egy temetésre. (Ez általában egy esti mulatozást jelent az elhunyt életét ünnepelve.)

Szombaton 10-re meghívtak egy családhoz. Nyafogtam, mert a buli után marha nehéz volt felkelni, de elkészültem 10-re. 10:30-kor átjött a szomszéd (aki átkísért volna a vendéglátók házába), hogy 5 perc múlva kész, indulhatunk. 11-kor elindultunk. A vendéglátók valamikor 12:30 körül érkeztek csak meg, addig a tévét néztük és nem beszélgettünk. Én 3-ra mentem volna fodrászhoz, fél 3-kor kezdtünk el enni. Az előbbiekből tanulva úgy döntöttem, nem idegeskedem nagyon (nem ment!), késhetek. De azért szóltam a srácnak, hogy fél órát kések. Odaértem 3:30-ra, ő pedig 4:30-kor áttette másnapra.

Vasárnap már erőt vettem magamon: mostantól áttérek én is afrikai időszámításra! Meg sem próbáltam 10-re odaérni a fodrászhoz – 11-re megérkeztem. Este, mikor Simeon hívott, hol vagyok már, mondtam, hogy még kb. 1 óra, mire végzünk. 2,5 óra múlva értem haza. Hogy minek sürgette annyira, hogy hazaérjek, azt nem tudom, mert erre fel megkértek, hogy menjek át a szomszédba, mert épp nagy családi kupaktanács van. Csak egy fél órácskára… Amiből 1,5 lett…

Vasárnap még tényleg röhögtem mindezen, mert általában nem az volt, hogy csak ülök és várok, hanem megragadtam a lehetőségeket, s elmentem csavarogni azokkal, akik hívtak. De most már meg kell mondanom Geoffrey-nak, hogy ez nem oké, hogy ennyit várok rá. Nem oké, mert ha ő délre ígérkezik, én déltől nem merek elmozdulni a helyemről. Most pedig 4 óra lesz.

Igyekszem hinni Mandelának, aki azt mondja: márpedig jönni fog. "Az lehetetlen, hogy két nap egyhuzamban ne bukkanjon fel! Az lehetetlen. Jönni fog!" mondja. Nehéz elhinnem.

- De hisz én azt hittem, nem is szereted a halat! - csodálkozott el Simeon, s megbeszéltük: még aznap elmegyünk sülthalat enni. Nem volt egyszerű, mert egész nap össze-vissza rohangászott, ahogy szokott, de 2-3 felé csak sikerült odaérnünk.

Már a környéktől nagyon jó kedvem lett: több (számunkra szakadt) étterem sorakozott a parton, s mindegyik kapujában legalább 2 alkalmazott kiabált nagy kézmozdulatokkal felénk szuahéliül, hogy menjünk hozzájuk enni. Mi a vízhez legközelebb eső helyet választottuk: egy berácsozott, beton padlójú teraszon néhány kósza, megfakult műanyag kertiszék és egy ásítozó pincér. 

Az éttermek között autómosó üzemel. A tóban mossák őket... :( További képek itt.

Rövidesen, az italok felvétele után (1 literes dobozban hozták ki a mangólevet) kihoztak tálcán két hatalmas halat, hogy válasszunk. A farkuknál fogva emelgette őket a pincérnő, körültekintően nyomkodták, hogy a legjobbat válasszuk. Persze végül a nagyobb nyert.

A tilápiát itt fogják a Viktória-tóban. 20 percig sütik olajban (hogy elmerüljön benne). Közben - ahogy azt minden más étellel is teszik - hagymát pirítanak, majd ráborítanak egy adag felkockázott paradicsomot. Ezt jól összesütik, s ezt borítják rá a halra. Mellé párolt zöldség és ugali (kukoricakenyér) jár. Fogyasztás csakis kézzel.

ISTENI!

Ár: 2000 KSH 2 főre üdítővel. (5.400 Ft)

Elégedett falatozás. További képek itt.

Az étterembe folyamatosan bejártak a mozgó árusok. Volt, aki cipőt, másikuk hangfalalakat kínált. Az én érdeklődésem az utolsó kézműves kötötte le: valami puha kőzetből faragott dísztárgyakat. Lefestette őket, majd késsel karcolt bele rajzokat. Nagyon vicces fazon volt, nem tágított a fehér ember mellől. Mutogatta, hogy rajzolja a halat, az elefántot...

A bizonyíték: tényleg ő faragja! További képek itt.

Kíváncsi voltam, mennyiért árulja a saját művészetét, amit felhívásként vett keringőre. A kinézett Afrika-alakú titok-láda 8000 KSH (21.600 Ft) kikiáltási árról indult - itt ugyanis az utcai árusokkal szinte kötelező alkudni. Mondtam neki, nagyon értékelem a művészetét, de kizárt, hogy én ennyit szánjak egy szuvenírre.

Addig szédítettük egymást, míg végül elértük az általam kigondolt legmagasabb árat: 1000 KSH-t (2700 Ft). Akkorra már annyira nevettem, hogy úgy voltam vele: már csak a szórakozásért is megéri ennyit fizetni neki.

Valószínűleg még így is boldogan távozott a figura, talán 500-ért is odaadta volna, ha nem nézünk ki ennyire gazdagnak. De annyiért már nekem nem lett volna pofám kézműves terméket venni.

Két nappal később ülünk a tárgyalóban, s a szomszéd iroda bérlői lelkesen ismerkednek velem. Sorban bemutatkoztak, próbálták elérni, hogy megjegyezzem a nevüket, majd jött a kérdés:
- Kóstoltad már a csirkét?
- Igen, tegnap ettem itt az egyetem éttermében.
- Ó, az nem az igazi! - mondták, pedig elképesztő finom volt az is, s jött a zseniális ötlet: menjünk el csoportosan csirkét enni ebédidőben az Institute Bárba.

A falatozó kollektíva. További képek itt.

Ők is szuper barátságosak voltak. A kedvencük az volt, hogy a tánctudásomat dicsérjék, merthogy előző pénteken láttak a diszkóban. Dagadt a mellkasom a büszkeségtől: szerintük úgy táncolok, mint egy született afrikai!

A csirke szintén isteni volt, ezek a kenyaiak nem tudnak rosszat főzni. Pirított hagymán paradicsommal főzték ki a vegyes csirke-darabokat. Volt benne mell, comb, nyak, láb, fej, zuza, minden! 2 nagy tálban hozták ki, úgyhogy gyorsan kellett enni, hogy ne maradjunk le a legjobb falatokról. 

Ár: 500 KSH / fő üdítővel. (1.350 Ft)

Lettek barátaim és a bátorságom is megjött, most már pörög az életem. Mióta kitettem a lábam egyedül az utcára, egyre több ismerősöm lett.

Vigyáznak rám. Összebarátkoztam egy helyi egyetemista sráccal, Geoffrey-val, aki nagyon kedves, udvarias, szerény és rengeteg ideje van arra, hogy megmutassa nekem a várost. Az elmúlt két napban mindkét délután hatalmasat sétáltunk. Persze azért óvatos vagyok.

Jót mosolyogtam, amikor Simeon előadta, mit művel a sráccal, ha bármi bajom esik. Mandela pedig (akivel egy irodában ülünk) rendszeresen felhív estefelé, hogy rendben vagyok-e. Geoffrey udvariasan elmagyarázta Simeonnak, hogy ő is vigyáz rám, s hogy növelje a bizalmat, felajánlotta, hogy fotózza le nyugodtan az igazolványát.

Rengeteg útmutatást kapok arra, merre ne menjek. Simeon írt egy listát a rossz környékekről, Geoffrey pedig felvitt egy kilátóhelyre, ahonnan megmutogatta ugyanezeket a helyeket.

További képek itt.

Annyira cukik! Teljesen meg vagyok hatódva ezeken.

A szomszéd néni gyakorlatilag mindig kint van az ablakban, regisztrálja, merre járok, kivel megyek. És kaptam telefonszámokat megbízható motorvezetőkhöz is. Azt hiszem, még sosem voltam ennyire biztonságban.

Miután már voltam olyan vagány, hogy elmentem egyedül a fodrászhoz, meg kajálni, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy hazasétáljak, s kicsit jobban megtapasztaljam a várost testközelből. Egy 40 perces utat néztem ki, amerre még nem jártam, s meg is kérdeztem egy ismerőst, hogy biztonságos-e hazagyalogolni itt Kisumuban. Azt mondta, amíg sokan vannak az utcán, simán.

Nem állítom, hogy nem éreztem magam kicsit elveszettnek (bár a térképen nagyon jól tudtam, hol vagyok), mert minden új volt, s emiatt kicsit ijesztő, de nagyon nagy élmény is egyben. 

A városközpont egy részlete. További képek itt.

Amikor ráfordultam a Mecset útra, ki hinné: a muszlimok környékére keveredtem. Naná, hogy bekapcsoltak a reflexek, hogy félni kell a terroristáktól, még annak ellenére is, hogy gyakorlatilag csak gyerekeket láttam hazamenni a suliból. Aztán jött az autószerelők környéke. Végeláthatatlan hosszan álltak az autók az út szélén, s az unatkozó munkások mind nekem köszöngettek - pont, mint otthon. Csakhogy itt nincsenek szerelőműhelyek: minden az út szélén a porban történik. Az volt az érzésem, hogy ezen az úton minden fekete. Az emberek, az olaj a ruhájukon, sőt, még a föld is, ami normális esetben vörösesbarna itt, de ezen a környéken a szokottnál több volt az út szélén a melegedéshez gyújtott szemét-tüzek által hagyott korom.

Már fél úton járhattam, mikor egy csapat lány mellém szegődött. 14 évesek voltak és nagyon cserfesek. Imádták, hogy beszélgethetnek velem - csakúgy, mint én. 

Később pedig Geoffy csapódott mellém - egy egyetemista fiú.
- Nem bánod, ha veled sétálok? - szólított meg.
- Nem... - mondtam kicsit határozatlanul, mert bizonytalankodtam, biztonságos-e. De végül úgy voltam vele, hogy egyrészt nagyon normálisnak tűnt, másrészt meg rengetegen voltak az utcán és addig sem láttam semmi veszélyesnek tűnőt. 
Elkezdtünk beszélgetni és tényleg nagyon szimpi volt. Kiderült, hogy a házunk környékén dolgozik és arra az egyetemre jár, ahol az irodánk is van. Meg is beszéltük, hogy másnap találkozunk.

A tehén és a tyúk is a szemetet eszi az út szélén. Mi meg őket szemetestül... További képek itt.

Már majdnem hazaértem, mikor a szomszédék (Simeon barátai) behívtak magukhoz. Megismerkedtem az ott lakó néni 30 éves fiával, Ronalddal. Legalább 3 órára ott ragadtam, nagyon mélyet beszélgettünk politikáról, kultúráról, párkapcsolatokról, boldogságról...

A nap végén megint arra ébredtem, hogy hosszú órákon keresztül folyamatosan mosolyogtam.

Kisumuról egyébként megtudtam, hogy az egyik legjobb város Kenyában és Afrikában. Biztonságos, nagyon elítélik a lopást és vigyáznak a nőkre, főleg a fehérekre. Nagyon fejlett és nyitott. Jó a klíma (nekünk gyakorlatilag egész évben nyárnak számít ez az idő), az emberek barátságosak. Aki egyszer itt él, hiába próbál meg máshova költözni, visszahúzza a szíve. A helyiek szerint ennél jobb város nincs a világon (még a világot jártak szerint sem). És azt hiszem, megértem. Mert bár poros, koszos és számunkra fejletlen, de itt lakik a boldogság...

Több videó itt.

Első bejegyzésemhez elkészült életem első, szerkesztett videója. Amatőr videó, most tanulom ezt is.

Ez a táj fogadott, mikor felébredtem az autóban:

Van egy játékunk. Mikor megállított minket a rendőr, így viccelődtem Simeonnal:
- Segít, ha azt színlelem, én vagyok Hollandia hercegnője?
Azóta ezzel viccelődünk.
- Haha, Hollandia hercegnője épp most érte el, hogy drágábban parkoljunk! – mondta a diszkó előtt.

Szeretek az egyetlen fehér lenni. Olyannyira, hogy mikor bulizni mentünk, egyenesen megsértődtem azon, hogy más fehér csajok is megjelentek a színen. Jó alaposan végigmértük egymást…

Azt hiszem, a helyzet nem csak engem zavart, hanem Marcy-t, az új barátnőmet is. Én legalább is úgy éreztem, neki sem tetszik a helyzet, hogy most már nem ő „az a csaj, akinek fehér barátnője van”, hisz a többiekkel is voltak helyiek. Oda a különlegességünk. El is ment kicsit a kedvünk a bulizástól.

Később megismerkedtem pár muzunguval (fehér ember) közülük. Úgy fest, én nagyon más taktikát követek, mint ők. Míg én igyekszem a helyiekkel tartani, megismerni, ők hova járnak, addig ők együtt bulizgatnak, uszodába járnak, manikűröztetnek és pizzát esznek.

Még meglátom, mennyire fogok barátkozni velük. Összességében azért jó néha kicsit otthon érezni magam, érezni, hogy megértenek, kicsit hátradőlni, de többségben inkább szerintem maradok a helyiekkel.

- Egy kenyai családdal élsz és még ne ettél ugalit? – kérdezte döbbenten a német lány a kukoricakenyérre utalva, aminek itt a receptje.
- Dehogynem, ettem!
- Akkor miért nem eszel a kezeddel? – Teljesen értetlen volt…
- Nem az a bajom, hogy gusztustalannak tartom, vagy nem akarom követni a helyi szokásokat, csak mindenhol azzal riogattak, hogy nem szabad kézzel enni, amíg nem szoktam hozzá a helyi baktériumokhoz.

Ugali tojással és kellel - még kanállal. További képek itt.

Vártam, vártam, de a pincér csak nem hozott nekem villát a halhoz és a rizshez, úgyhogy végül elővettem a kézfertőtlenítőt, s nekiláttam kézzel a vacsorának. Ha más európaiak is életben vannak még ilyen vakmerő akciók után, akkor talán én is megmaradok.

Sokkal jobb lett volna, ha nem olvasok előre utána Kenyának és nem hallgatom végig az orvost. Azt a sok sztereotípiát és felesleges rémisztgetést! A rémületkeltéstől, hogy milyen veszélyes helyre jövök, csak bizonytalan lettem, ami viszont messziről látszik. És hát mindenhol az elveszett turistákat rabolják ki először, nem a határozott léptű bátrakat… A rémhíreket persze azok terjesztik, akik sosem voltak ilyen helyen. Ilyen szerintem az az amúgy nagyon kedves magyar doktornő is, aki az oltóközpontban ellátott engem még indulás előtt.

Felcsapta a nagy könyvét, s megállapította, hogy Kisumu fokozottan maláriaveszélyes helyen fekszik. Csakhogy nem mindegy, hogy a mocsárban mászkálsz, vagy a városban közlekedsz. Nincsenek skorpiók és napközben nem csíp semmi… Én meg csak hosszú cuccokat hoztam a rovaroktól félve, s most főhetek. Azt hiszem, még pár nap, s eldobom a zárt cipőt is.

A leggyakoribb kérdés, amit valószínűleg a legtöbb afrikai országban hallhatnak a fehérek így hangzik:
- Muzungu! How are you? – azaz fehér ember, hogy vagy? Kedvesen mosolyogva integetnek felém.

Elsőre tök zavarba jöttem, amikor a kisiskolások megbámultak, s ezt kérdezgették tőlem. Aztán jöttek a férfiak, az eladók és a taxisok. Aztán rájöttem, hogy az ijedtséget jobb felcserélni arra a feltételezésre, hogy ők csak kedvesek. Nem megbámulnak, hanem megcsodálnak. Üdvözölnek, különlegesnek, izgalmasnak látnak. Meg akarnak ismerkedni velem.

Eddig senki sem kért tőlem pénzt, s az utcán sem akartam még feleségül venni idegenek. A diszkóban már udvaroltak, de hát az nem idegen. Ezzel szemben segítőkészek, kedvesek az emberek. Ha kérdezek (és értik a kérdésem), válaszolnak, segítenek, útba igazítanak.

Persze itt is biztos vannak rosszindulatú emberek. Tolvajok, vagy olyanok, akik gonosz, gazdag amerikainak néznek, de egyelőre ilyet még nem láttam, csak kedves embereket. Abból pedig összehasonlíthatatlanul többet, mint otthon!

Az új taktikám tehát a következő: mosolygok arra, akitől a kérdés érkezett, majd kedvesen megköszönöm az érdeklődését és emelt fővel (nem apróra összehúzódva) továbbsétálok.

- Nekem most el kell mennem elintézni valamit, 7 felé érek csak vissza – afrikai idő szerint, azaz ez azt jelenti, ki tudja, mikor -, úgyhogy a legjobb, ha egyedül mész haza és otthon találkozunk, mondta Simeon. Hívok neked egy motorbiciklit, nekem dolgozik a sofőr, ő szokta intézni az ügyeimet is.
- Jóóóó – mondtam bizonytalanul.
- Utaztál már motoron? – kérdezte bátorítóan.
- Hát, nem tudom. Egyszer talán kislány koromban a nagybátyám elvitt egy körre. – ami egyébként nem tartozott a kedvenc emlékeim közé, mert öcsém egyszer fogócska közben nekiszaladt a parkoló motornak és elég csúnyán megsérült az arca. Nagyon megijedtem. – De persze, hajrá.

Furcsa mód bár csak kicsit ismertem Simeont még az amerikai ösztöndíjunkról, valahogy már indulás előtt hatalmas bizalmam volt iránta. Gyakorlatilag az életem tettem a kezébe. S most is ezt éreztem: ha ő azt mondja, hogy OK, ha hazavisznek motoron, akkor én nem félek. Nem is féltem, viszont annál izgatottabb voltam.

Mandela (aki velünk dolgozik egy irodában, egy grafikus) kikísért az épület elé (még az épületben is eltévednék talán), majd elkiáltotta magát az ott parkoló motorvezetők előtt:
- Edi? – nem tudom hogy írják a nevét. S a kedves arcú, végtelenül szelíd Edi jött is. Bár már levághatta volna előtte is, hogy mi közelítünk, mert a megrendeléskor elhangzott, hogy egy fehér hölgyet fog szállítani. A fehér hölgyek pedig nem hemzsegnek itt.

Edi a motoron. További képek itt.

Ott már nagyon vigyorogtam. Errefelé, ha izgatott vagyok, vigyorgok ezerrel.
- Még nem nagyon utaztam motorral… - mondtam neki. Mandela is nagyon izgatott volt, micsoda kalandba visz engem.
- Ó, nem kell félni, nagyon biztonságos! – mondta Edi. És én elhittem neki is. Bár igen kaotikus itt a forgalom, de nagyon figyelnek a sofőrök. Úgy tűnik, nagyon a topon vannak. Nekem úgy fest, itt biztonságosabban vezetnek, mint otthon.
- Öööö. Jó. És mit csináljak? Hova kapaszkodjak?
- Á, nem fogsz leesni! – mondta Mandela.
- Foghatom mondjuk a derekad? – kérdeztem Edit.
- Persze. Bárhova kapaszkodhatsz! – mondta nagyon megnyugtató kedvességgel.

Felszálltam, s elindultunk. Elképedtem, tényleg mennyire biztonságos érzés volt. Marha lassan mentünk, szép egyenletes tempóban, semmi hirtelen fékezés, anyázás, türelmetlenség. Nyugodtan haladtunk előre, kerülgettük a tuktukokat, autókat, bicikliket, gyalogosokat, kisbuszokat. Néha a két sávot elválasztó földsávon keresztül előztünk, de azt is nagyon stabilan.

Közben pedig nagyon kevesen elbeszélgetett velem. Mesélt a családjáról, kérdezett Magyarországról. Rájöttem, hogy nem is zajos az utazás, hisz tök jól hallom.

Mikor hazaértünk, vigyorogva és izgatottan szálltam le. Sajnáltam, hogy vége az utazásnak, annyira élveztem. Örömömben le is fényképezkedtem Edivel, itt a kép.

Közös selfie. További képek itt.

Bár tényleg nem kellett semmit önállóan csinálnom, mindenben segítettek, mégis úgy éreztem, enyém a világ és mindenre képes vagyok, vagy leszek.

Az utazásért hó végén fizet egyben Simeon, ez az egyezségük. Egyébként kb. 50 KSH (kb. 140 Ft) egy ilyen 15 perces út baráti áron. Ennél olcsóbb, ha valaki biciklin visz el (ki van párnázva a csomagtartó), a tuktuk eggyel drágább, s a taxi (olyat még nem is láttam) a legdrágább. Meg vannak még a kisbuszok is, mint tömegközlekedés, de arról fogalmam sincs.

Igen, van angol WC itt is. Jól mulatok rajta, merthogy hiába van ülőkéje (már amelyiknek), sosem ülnék rá, úgy össze van pisilve. Tisztára olyan otthon, mint egy kocsmai WC Magyarországon. Úgyhogy kénytelen vagyok megtanulni gugolva kakilni... 

De a munkahelyi WC még viccesebb, mert ott a csészéből ki van törve egy darab. Amint lehúzom, egyből félre kell ugrani, mert a körbe zubogó víz ott kiszökik. Ez amúgy sokszor csak körbe-körbe forgatja a WC tartalmát, le nem viszi.

WC-papírt viszek magammal. Tiszta kollégium-hangulat. Utána szigorú kézfertőtlenítés következik.

Akár fel is húzhatnám magam ezen, vagy fintoroghatnék, de semmi értelme. Semmivel sem lenne jobb. Inkább nézem a jó oldalát: erősödik az izomzatom.

A munkahelyi WC. További képek itt.

Bevállaltam a reggeli söprést és felmosást. Ez is izgalmas kihívás volt, mert Kenyában még az is másképp megy. Nevetve tanított meg Simeon takarítani.

A seprű, mivel új, még elég hosszú, nem kopott el. Hajlott testtartásban söpörtem át vele a konyhát. Egész jól ment addig, még a kopott, agyon görbített lapátra kellett volna rásöpörnöm a koszt... A kisebb, rövidre kopott seprűvel már a felét sikerült rásöpörnöm (a másik fele átrepült a lapát felett). Végül úgy döntöttem, a maradékot kisöpröm az udvarra...

A seprű.

A felmosásnál a következő a menet. Hideg vizet öntünk a vödörbe (meleg nincs). Beleszórtunk egy zacskó OMO mikroszemcsés mosóport: 1 csomag egy vödör vízbe, habzott, mint a csuda. Ebbe mártogattam kézzel a szakadt pólót, s súroltam át a padlót egyenes lábbal lehajolva. (Láttam, hogy így csinálják.) Vicces mód még örültem is neki: legalább mozogtam valamit, ha már egész nap ülök (a kocsiban, az irodában, a TV előtt). 

A felmosó. További képek itt.

Ha már így belevágtam, gondoltam, megnézem, le lehet e mosni a falat (valami vízálló festékkel van lekenve). Érthetetlen, miért élnek ilyen koszos falak között, amikor simán le lehet törölni ronggyal... Mondjuk az is érthetetlen, hogy lesz ilyen koszos a fal...

- A szemetet is kivihetnénk, ha már ilyen büdös. - javasoltam, merthogy a tegnapi agglegény-megoldás az volt rá, hogy befújtuk a lakást WC illatosítóval.
- Nem lehet, csak vasárnap jön a szemétszállítás. Akkor hozzák hozzá a zacskót is. - felelte. Végül kiegyeztünk abban, hogy egy zacskóba öntöm és kitesszük az udvarra. Legalább nem a lakás lesz büdös.

- Jól látom, hogy nők nem vezethetnek itt?
- Dehogynem! - válaszolt Simeon.
- Fura. Mert még egyetlen nőt sem láttam a volánnál, még biciklin, vagy motoron sem!
- Á, a kenyai nők válogatósak! Nem bicikliznek. A motor pedig inkább üzleti közlekedési eszköz. Leginkább autót vezetnek.
- Aha. Akkor azért nem láttam. Az üveg mögött nehéz kiszúrni, ki vezet.

Figyelem a nőket. Hatalmas csomagokat cipelnek a fejükön, pont ahogy elképzeljük az afrikai nőket. Ki tudja hány kiló mangó: tele van vele egy lavór. Nagy vizes kanna. Egy zsák akármi. Mind a fejükön.

Nehezen nyílik a kocsi ajtaja.
- Ó, én csak egy gyönge hercegnő vagyok. - viccelődök. - Nem olyan erős, mint a kenyai nők!
- Rendben, akkor megerősítünk! - mondja.

A szupermarketbe lépve a kezembe adja a kosarat, s elkezd belepakolni. Meglepődök. Itt tök normális, hogy a nő cipeljen mindent, úgy fest. Viszem a kiló kenyeret, kólát, whiskey-t, 5 liter vizet, míg ő semmit. Fura érzés, otthon lehet, megsértődnék rajta, de itt ez inkább érdekes.

Szerencse, hogy nincs itthon Simeon párja (az esküvőt szervezi Ugandában), mert így az egyszerűbb, agglegény ételekkel kezdhetek az első héten. De jövő héten már kell egy nő, akitől fogásokat leshetek el a kenyai konyhából.

- Tudsz rizst készíteni? – kérdezte Simeon.
- Ööö… beleteszem vízbe és kész?
- Ó nem, megmutatom.

- Piríts hagymát (jó sok) olajon, amíg megbarnul. (Itt lila hagyma van.) Tehetsz bele paradicsomot is. Aztán rá a „pilau masala” fűszerkeverék. Ez sajnos ilyen szupermarket-verzió, de régen a nagymamáink mindenféle gyökereket szárítottak ki és porítottak isteni fűszerkeverékké. – folytatta. – Maximum 5 percig pirítsd ezen a rizst, majd öntsd fel vízzel, s főzd addig, míg el nem fő róla a víz.

Apropó olaj. Halomban áll az udvaron a kiürült olajos flakon… Borzasztó látni.

Kicsit nehezen szedem össze a bátorságom, hogy kérjek dolgokat. Jó, alapból megfigyeltem már magamon, hogy hiába mondják, hogy érezzem magam otthon, nekem kell hozzá 2-3 nap, míg ez megtörténik. Általában onnan lehet észrevenni, hogy elkezdek rendet rakni, takarítani, elkezdek nem vendégként viselkedni.

Így történt, hogy ma már mertem magamnak készíteni apróságokat a konyhában, készíteni teát az irodába elvitelre, elmosogattam és kértem, hogy menjünk el venni nekem reggelit, mert a lekváros kenyér az nekem nem étel. Persze a reggeli problémakörén aztán fennakadtam: nem találtam megoldást. Merthogy nyers zöldség, saláta az tabu, az édeset nem szeretem, s a szendvicset sem, ha nincs benne zöldség, vagy valami jó szósz… Tejet nem kérek, azaz a corn flakes kiesett, tojást jó sokat eszünk amúgy is (nincs itthon a ház asszonya, így agglegény kajákat eszünk esténként), hát végül fintorogva, de vettem egy doboz mogyoróvajat. Kenyai magyarok, kérek tippeket reggelire!

Viszont vettem magamnak gyümölcsöt! Az első kísérleti választás a mangóra esett, nagy boldogan álltam neki meghámozni mihelyt hazaértünk. Hát, fintorogtam rendesen, mikor beleharaptam: savanyú volt, mint a csuda. Mosolygott is rajtam Simeon: hát igen, ilyen az, amikor az ember a szupermarketben veszi a gyümölcsöt. Így hát lefixáltuk, hogy holnap elvisz a piacra. Újra bizonyítást nyert: ha az ember nem kér, nem kap.

Így viszont, hogy már tudta, mi kell nekem, elővarázsolt egy papayát a hűtőből. Te atyavilág!!! Hogy az milyen finom volt.
- Látod, ez a különbség szupermarket és piac között! – mosolygott elégedetten.

Ismerős volt amúgy a papaya íze… Valami ilyesmi rémlett a konzerv gyümölcsből is – de csak halványan hasonlított. Ennek finom, puha állaga volt és csuda-édes íze.

Indulás előtt szépen elmentem az oltóközpontba beadatni magamnak, amiket be kellett adatni. Nagyon alapos volt a doktornő, elmagyarázott szépen mindent: 4 oltásra volt szükségem (mivel volt, ami már megvolt), de emellett szedni kell mindenképpen malária gyógyszert is. Kettő közül választhatok: a Malarone egyrészt piszok drága, a legtöbbeknél erős kedélyállapot romlást okoz (ki akar kifizetni egy csomó pénzt azért, hogy szarul érezze magát?) és ráadásul  Magyarországon maximum 1 hónapig engedik szedni. Kösz, nem.

A másik opció a Doxycyklin, ami egy antibiotikum, így eléggé terheli a májat. Ezt hazatérés után még egy hónapig kell szedni. Mellette fényérzékenységet okoz, s mivel antibiotikum, alkoholt sem lehet fogyasztani. Ezt választottam, ki is váltottam viszonylat olcsón, s mellé több doboz probiotikumot is vettem.

A gyógyszer ez persze csak a maláriától véd, attól még a szúnyogok és a legyek terjeszthetnek más betegségeket is, úgyhogy legjobb, ha hosszú nadrágot, zárt cipőt, hosszú ujjú pólót hordok és folyamatosan fújom magam valami erős szúnyogriasztóval. Ajánlottak márkát is, amire egy ismerős azt mondta, neki kivette a színét a pólójának… Mellé pedig a naptej folyamatosan a fényérzékenység miatt.

Gyanús volt nekem, hogy ez nem jó megoldás…

Végül úgy indultam útnak, hogy kevertem 3 féle illóolajból, vízből és pálinkából egy nagyon finom illatú szúnyogriasztót, amit imádok magamra kenni, s mivel nem volt időm rendesen utána olvasni, érkezésem első reggelén bevettem az első gyógyszert. Aznap nem volt háló az ágyam felett, ezért a nagy ijesztgetés miatt egy sállal takartam be a fejem. Alig kaptam levegőt…

Ma, a 3. napi gyógyszer után sikerült végre elérnem pár kenyai magyart, akik egybehangzóan azt mondták, ők ugyan nem szednek semmiféle gyógyszert. Van, aki használ szúnyogriasztót, de azt sem nagyon. Este jó a hosszú ruha és a háló. Amúgy pedig az immunerősítést ajánlják, főleg az elején.

Az ágyam. További képek itt.

Városban amúgy is elég alacsony az esélye a malária fertőzésnek, ha pedig mégis elkapnám, akkor szépen ki kell feküdni 4 nap alatt. Nagyon jó gyógyszerek vannak rá már. Olyan csupán, mint egy influenza, csak figyelni kell a tünetekre.

Így hát meglett a megoldás, ami engem is boldoggá tesz.

Komolyan, ez a gyógyszer volt az egyetlen, amitől igazán féltem Kenyával kapcsolatban.

Ez alapján a recept alapján készítettem a szúnyogriasztót, de mivel nem voltak otthon ezek az alapanyagok, illetve fogalmam sem volt, hogy mérjek ki mililitereket, így költöttem át: 1 kis üvegcse egy ötödét megtöltöttem pálinkával, a maradékot felöntöttem vízzel. Ebbe csepegtettem kb. 20-20 csepp geránium, citromfű és levendula illóolajat, majd jól összeráztam. Végül átöntöttem egy kis sűrített paradicsomos  üvegcsébe, mert az első üveg nem zárt rendesen – ez kb. félig telt. Mivel spriccelős flakonom nem volt, jobb híján az ujjamat dugom a folyadékba, s kenegetem magamra pár ponton. Úgy fest, szép, nagy ívben kikerülnek a szúnyogok – igaz, otthon is kikerültek általában riasztó nélkül is. Lehet, egyszerűen csak az van, hogy engem még az afrikai szúnyogok sem szeretnek.

Nappal amúgy sem legyek, sem szúnyogok nincsenek a városban. Sem muslica, sem csótány, sem skorpió, sem semmi más veszedelem, max. tehenek és kecskék az út szélén. Otthon több a rovar…

Igaz, este meglepett egy cuki gyíkocska a bőröndöm mellett. Édesen tetette a játékgyíkot – majdnem be is csapott.

- Segíthetek valamit? – kérdeztem Simeont.
- Készíthetnél egy teát.
- Jó. De hogy kell? – kérdeztem, merthogy más a teafű, más a lábos, más minden.
- Hát csináld úgy, ahogy otthon szoktad!

Jó vicc… Otthon a) bedobom a filtert a vízbe, b) teagyöngyöt használok. Itt meg csak egy kis szűrő van, amiben láttam, régi teafű van. Azt tudtam, hogy jó erősen isszák, amit én is szeretek, így felforraltam a vizet az alumínium tálban, majd elkezdtem szerencsétlenkedni a kis szűrőbe szórt morzsolt tealevelekkel miután a tüzet elzártam.

Kiderült, hogy a leveleket bele kellett volna önteni a vízbe, s kb 5 percig forralni, utána leszűrni.

Ezek után inkább kértem, mindent magyarázzon el nekem, mint egy bébinek, illetve hogy tanítson engem is főzni, mint a kishúgát. Így ma este együtt főztünk egy egyszerű vacsit, ami három részből állt.

Kukorica kenyér

Forralj vizet. Szórj bele kukoricalisztet kavargatás közben addig, míg össze nem áll egy kenyérré. Vigyázz, a magas lángok meg ne égessenek nagyon, miközben a vékony falú aluminium edényt fogod egy darab kartonnal – mert a konyharuhák eltűntek. Ennyi. Só, fűszer nem kell bele.

Mellé készült fogások, amiknek fogalmam sincs a nevéről:

1.) Hagymát piríts olajon, majd ha már kezd barnulni, önts bele szeletelt paradicsomot. Lehetőleg olyan gyönyörű pirosat, amilyet még sosem láttál Magyarországon. Pirítsd tovább az olajban, majd mikor megfőtt, önts bele egy nagy zacskó csíkokra szabdalt „kale”-t. (Leveles kel a neve talán magyarul.) Kis vízzel felöntve párold, majd sózd.

2.) Hagymát piríts olajon, majd ha már kezd barnulni, önts bele szeletelt paradicsomot. Ezt jól nyomkodd szét fakanállal pépesre. Mikor már szétfőtt, mehet bele a felvert tojás, amit összesütsz rántotta-szerűre. Ebbe sem megy fűszer.

Tök finom volt. Elég volt tényleg az az egy sós fogás, jól kiegészítette a másik, semlegesebb ízűt.

Egyébként imádják a húst, de elég drágának számít az itteni viszonylatban, így szerencsére csak ritkán esznek. A babot tudomásom szerint annál jobban szeretik.

Ebédre kiszállítanak kaját az irodába visszaváltható műanyag edénybe, vagy zacsikba csomagolva. Van hozzá másfél deci chili is zacskóban. 

 További fotók itt.

Második estém Simeonék házában. Egész idő alatt megy a TV. Az első sokk az volt, hogy Orbán Viktor nézett vissza rám a hírekből: egész vasárnap a nemzetközi hírcsatornát néztük. Annak még láttam értelmét, bár óránként ismétlődtek a hírek apró változásokkal. Ma viszont a kislány kapcsolta be valamelyik kereskedelmi csatornát és jött a következő sokk: ugyanazokat a szemeteket nézik ők is. Jött a dél-amerikai szappanopera, meg valamilyen ázsiai gyerekeknek szóló sorozat. Most az amerikai talk-show megy… A kislány pedig tátott szájjal zabálja.

Egyébként a lámpa nem működik a nappaliban, úgyhogy gyertyafény mellett nézzük a lapos TV-t.

A reklámok is durvák, csakúgy, mint az afrikai műsorok: csupa csillogó-villogó lakást mutatnak, makulátlan márvány konyhapulttal. Nem értem, hol vannak ezek a lakások Kenyában. Összesen kb. 3 utcát láttam eddig, ahol esélyét látom annak, hogy az ottani házakban lehetett egy legalább olyan konyha, mint az én lakótelepi lakásomban. Olyan életmódot mutatnak, amire a kenyaiak 99% százalékának esélye sincs szerintem. Borzasztó veszélyesnek tartom ezt. Hova teszi a TV nézők elvárásait ez? Mennyire érzik így magukat boldognak? Mi lesz az első, amit megvesznek, ha lesz fizetésük? Naná, hogy azt, amit a reklámokból tanultak…

„Avena premium vegetable cooking oil” – érdemes megnézni a reklámot a neten. Követi a Kinder tojás, amit minden jó anya vesz a gyermekének naponta…

Mi lehetne helyette? Lehet, hogy beszégletnénk…

Próbálom feltalálni magam. Izgalmas figyelni a saját reakcióimat. Mit lehet tenni a kivilágítatlan szobában, ha csak a TV van? Simeon dolgozik, a kislány még fél tőlem, világítás nincs, hogy könyvet olvassak, s Internet sincs még.  Új civilizációs probléma: félkarúnak érzem magam Internet nélkül. Próbálok pihenni. Aki ismer, az tudja, nem szoktam. Kihívásnak veszem, tesztelem magam, meddig bírom, hogy csak nézek magam elé. Figyelem magam, mit tanulok a TV-ből, vagy mikor jutok el oda, hogy felszólaljak: csinálni akarok valamit. Egyelőre úgy gondolom, ennek is van értelme, haszna. Végre kipihenem magam, amire otthon sosem szakítok időt. Kontinenst kell váltanom hozzá…

Megérkeztem, minden rendben. Ahogy sejtettem, jó kezekben vagyok: Simeon, a barátom, akit még Amerikában ismertem meg, nagyon jól a gondomat viseli. Tudja, ismeri, milyen külföldinek lenni egy idegen helyen és tudja, hogy tudja segíteni az adaptálódást. Emlékeztet arra, ahogy én segítettem fiataloknak, hogy felkészüljenek az önkéntességre külföldön. Most sokat gondolok arra, hogy azt tanácsoltam: adjanak időt maguknak. Az elején minden új, nincsenek megszokások, s ez nagyon fárasztó, nagyon leterhelő. Az utazás miatt és amiatt is, hogy tényleg semmit nem tudtam arról, itt hogy megy az élet, hogyan kell viselkedni, teljesen zombi voltam. Szerencsére nem is kellett döntéseket hoznom, hagytak pihenni. Majdnem átaludtam az egész autóutat, majd délután aludtam még egy kicsit (ki tudja mennyit, itt az órát sem követem, azt sem tudom még, mi az időeltolódás), s éjjel még 12 órát.

Az autóból figyeltem az országot. Nairobiból láttam valamennyit, de egyedül a bolt és a Magyar Nagykövetség miatt szálltunk ki onnan.

Autóból olyan minden, mint egy mozi. Nem kerültem kapcsolatba az emberekkel, nem voltam én a fehér lány. A sötétített üveg mögött akárki lehettem.

Tájkép autóból. További képek itt.

Ma behozott Simeon az irodába, ahol vele fogok dolgozni. Hirtelen kikerültem az emberek közé. Ott voltam köztük, ténylegesen benne az országban, ahol „ki tudja, mi történhet velem”. Teljesen tanácstalan voltam, de nem ijedtem meg, csak bíztam a vezetőmben, s követtem őt. Az emberek megnéztek ugyan, de nem túlzottan. Kicsit csalódott is voltam miatta: nem is számítok annyira különlegesnek és érdekesnek. Bár még nem láttam itt fehér embert, de a TV-ben, a reklámokon a fehéreket nézik ők is.

Felértünk az irodába, amit már úgy éreztem, ki kellett pihennem. Annyi újdonság! Kezdtem kitapasztalni, hogyan köszönnek az emberek. Lágy kézfogás, bemutatkozás nélkül. Ez már megy.

Aztán elindultunk a városba pénzt váltani és telefonkártyát venni. Amikor egyedül hagyott Simeon egy pár percre a pénzváltóban, megijedtem. Nem mindig értem még az akcentusát, nem tudtam, hova megy, mikor jön és mit tegyek, ha… Az a sok hülye sztereotípia miatt teljesen az volt bennem, hogy én még pénzt váltani sem tudok, hogy ahhoz is segítségre van szükségem, pedig pont ugyanúgy működött, mint otthon. Csak önbizalom kell hozzá. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy úgy érzem magam, mint egy bébi. Mindent meg kell tanulnom, még a WC használatát is.

Szép lassan felismertem azt is, hogy bölcsebb visszakérdezni, ha nem értek valamit, nem csak bólogatni. Ez a taktika nagyon jól bevált Lengyelországban, ahol olyan idősekkel dolgoztam, akiket sokszor a lengyel gondozójuk sem értett. Csakhogy itt tényleg lényeges információkról maradhatok le, ha nem kérdezek vissza. Pl. arról, hogy milyen árfolyamon váltják a pénzt, vagy hova ment Simeon, akinek pillanatnyilag a kezébe tettem az életem.

Szépen lassan a saját lábamra kell majd állnom, elkezdeni jobban figyelni. Nagyon hátradőltem az út szervezésekor: azokat intéztem el, amiket otthon el kellett, s csakis a legszükségesebbeket. Hogy itt mi fog történni, azt rábíztam. De nem várhatom, hogy még a WC-t is ő húzza le utánam és ő etessen: nemsokára el kell majd merészkednem a boltba egyedül.

Sok-sok izgalmas kihívás, új tanulás másokról és magamról. Jó dolog ekkorát ugrani a komfortzónámon túlra.

Az értem aggódóknak: minden biztonságosnak tűnik, mindenki kedves, de nem túl kedves. Nem akart eddig tőlem senki semmit (pénzt, házasságot), a szúnyogok (malária) nagy ívben elkerülik a házilag készített szúnyogriasztóm illatát. Nem iszom csapvizet, nem kalandozom egyedül. Érzem, hogy nem lesz baj, de vigyázok magamra nagyon.