Kicsit nehezen szedem össze a bátorságom, hogy kérjek dolgokat. Jó, alapból megfigyeltem már magamon, hogy hiába mondják, hogy érezzem magam otthon, nekem kell hozzá 2-3 nap, míg ez megtörténik. Általában onnan lehet észrevenni, hogy elkezdek rendet rakni, takarítani, elkezdek nem vendégként viselkedni.

Így történt, hogy ma már mertem magamnak készíteni apróságokat a konyhában, készíteni teát az irodába elvitelre, elmosogattam és kértem, hogy menjünk el venni nekem reggelit, mert a lekváros kenyér az nekem nem étel. Persze a reggeli problémakörén aztán fennakadtam: nem találtam megoldást. Merthogy nyers zöldség, saláta az tabu, az édeset nem szeretem, s a szendvicset sem, ha nincs benne zöldség, vagy valami jó szósz… Tejet nem kérek, azaz a corn flakes kiesett, tojást jó sokat eszünk amúgy is (nincs itthon a ház asszonya, így agglegény kajákat eszünk esténként), hát végül fintorogva, de vettem egy doboz mogyoróvajat. Kenyai magyarok, kérek tippeket reggelire!

Viszont vettem magamnak gyümölcsöt! Az első kísérleti választás a mangóra esett, nagy boldogan álltam neki meghámozni mihelyt hazaértünk. Hát, fintorogtam rendesen, mikor beleharaptam: savanyú volt, mint a csuda. Mosolygott is rajtam Simeon: hát igen, ilyen az, amikor az ember a szupermarketben veszi a gyümölcsöt. Így hát lefixáltuk, hogy holnap elvisz a piacra. Újra bizonyítást nyert: ha az ember nem kér, nem kap.

Így viszont, hogy már tudta, mi kell nekem, elővarázsolt egy papayát a hűtőből. Te atyavilág!!! Hogy az milyen finom volt.
- Látod, ez a különbség szupermarket és piac között! – mosolygott elégedetten.

Ismerős volt amúgy a papaya íze… Valami ilyesmi rémlett a konzerv gyümölcsből is – de csak halványan hasonlított. Ennek finom, puha állaga volt és csuda-édes íze.