- Nekem most el kell mennem elintézni valamit, 7 felé érek csak vissza – afrikai idő szerint, azaz ez azt jelenti, ki tudja, mikor -, úgyhogy a legjobb, ha egyedül mész haza és otthon találkozunk, mondta Simeon. Hívok neked egy motorbiciklit, nekem dolgozik a sofőr, ő szokta intézni az ügyeimet is.
- Jóóóó – mondtam bizonytalanul.
- Utaztál már motoron? – kérdezte bátorítóan.
- Hát, nem tudom. Egyszer talán kislány koromban a nagybátyám elvitt egy körre. – ami egyébként nem tartozott a kedvenc emlékeim közé, mert öcsém egyszer fogócska közben nekiszaladt a parkoló motornak és elég csúnyán megsérült az arca. Nagyon megijedtem. – De persze, hajrá.

Furcsa mód bár csak kicsit ismertem Simeont még az amerikai ösztöndíjunkról, valahogy már indulás előtt hatalmas bizalmam volt iránta. Gyakorlatilag az életem tettem a kezébe. S most is ezt éreztem: ha ő azt mondja, hogy OK, ha hazavisznek motoron, akkor én nem félek. Nem is féltem, viszont annál izgatottabb voltam.

Mandela (aki velünk dolgozik egy irodában, egy grafikus) kikísért az épület elé (még az épületben is eltévednék talán), majd elkiáltotta magát az ott parkoló motorvezetők előtt:
- Edi? – nem tudom hogy írják a nevét. S a kedves arcú, végtelenül szelíd Edi jött is. Bár már levághatta volna előtte is, hogy mi közelítünk, mert a megrendeléskor elhangzott, hogy egy fehér hölgyet fog szállítani. A fehér hölgyek pedig nem hemzsegnek itt.

Edi a motoron. További képek itt.

Ott már nagyon vigyorogtam. Errefelé, ha izgatott vagyok, vigyorgok ezerrel.
- Még nem nagyon utaztam motorral… - mondtam neki. Mandela is nagyon izgatott volt, micsoda kalandba visz engem.
- Ó, nem kell félni, nagyon biztonságos! – mondta Edi. És én elhittem neki is. Bár igen kaotikus itt a forgalom, de nagyon figyelnek a sofőrök. Úgy tűnik, nagyon a topon vannak. Nekem úgy fest, itt biztonságosabban vezetnek, mint otthon.
- Öööö. Jó. És mit csináljak? Hova kapaszkodjak?
- Á, nem fogsz leesni! – mondta Mandela.
- Foghatom mondjuk a derekad? – kérdeztem Edit.
- Persze. Bárhova kapaszkodhatsz! – mondta nagyon megnyugtató kedvességgel.

Felszálltam, s elindultunk. Elképedtem, tényleg mennyire biztonságos érzés volt. Marha lassan mentünk, szép egyenletes tempóban, semmi hirtelen fékezés, anyázás, türelmetlenség. Nyugodtan haladtunk előre, kerülgettük a tuktukokat, autókat, bicikliket, gyalogosokat, kisbuszokat. Néha a két sávot elválasztó földsávon keresztül előztünk, de azt is nagyon stabilan.

Közben pedig nagyon kevesen elbeszélgetett velem. Mesélt a családjáról, kérdezett Magyarországról. Rájöttem, hogy nem is zajos az utazás, hisz tök jól hallom.

Mikor hazaértünk, vigyorogva és izgatottan szálltam le. Sajnáltam, hogy vége az utazásnak, annyira élveztem. Örömömben le is fényképezkedtem Edivel, itt a kép.

Közös selfie. További képek itt.

Bár tényleg nem kellett semmit önállóan csinálnom, mindenben segítettek, mégis úgy éreztem, enyém a világ és mindenre képes vagyok, vagy leszek.

Az utazásért hó végén fizet egyben Simeon, ez az egyezségük. Egyébként kb. 50 KSH (kb. 140 Ft) egy ilyen 15 perces út baráti áron. Ennél olcsóbb, ha valaki biciklin visz el (ki van párnázva a csomagtartó), a tuktuk eggyel drágább, s a taxi (olyat még nem is láttam) a legdrágább. Meg vannak még a kisbuszok is, mint tömegközlekedés, de arról fogalmam sincs.