Na, most kezdek kiakadni. Eddig még csak röhögtem azon, hogy itt mennyire lazán kezelik az időpontokat, de most már több, mint egy napja várok Geoffrey érkezésére, aki telefonon sem elérhető, s kezdem elveszteni a türelmem, meg a humorérzékem.

Én igyekszem érdekességként kezelni azt, hogy ez egy másik kultúra, de nekik is tudniuk kell, hogy nekem nehéz ennyit várni. De leginkább az a nehéz, amikor rajtam kívülálló okból késik egy program, s az azt követőre nem tudok időben odaérni. Ideges leszek a gondolattól, hogy más számít rám, s én nem vagyok ott. Rendszeresen elfelejtem, hogy valószínűleg a kenyai barátom ugyanúgy késik, vagy ha nem, akkor sem izgatja, hogy várnia kell.

Együtt szoktunk röhögni: "It's African time!" - azaz afrikai időszámítás szerint veszik a megbeszélteket.

Pénteken 3-kor kezdődött volna egy búcsúbuli azokkal, akikkel egy helyen van irodánk. Nekem este 7-re volt egy meghívásom (európaiak által, európai időszámítás szerint), s mivel azt mondták, 6 köröl vége lesz, bátran rábólintottam, hogy megyek. Az utolsó pillanatban áttették 5-re, plusz Mandela, akivel mentem volna, lemondta. Türelmetlenné váltam, mert Geoffrey-val meg megbeszéltem, hogy együtt megyünk a 7-órai buliba, s a saját kultúrám alapján arra számítottam, hogy rám vár. 6-kor indultunk el az irodából a buli helyszínére, ahol 7-kor kezdték el felállítani az asztalokat. 10-kor  már tálalták volna a vacsit, de akkor elkezdtek végtelen hosszú köszönőbeszédeket mondani részegen. Talán 11 lehetett, mikor ettünk, majd folytatódtak a beszédek. Végül éjfélkor indultam el a házibuliba Mandelával, aki mégis felbukkant még 8 körül. Épp a buli végére sikerült odaérni, még a sörünket sem volt idő meginni… Végül az európaiakból álló csapattal elindultunk a városba bulizni. Geoffrey másnap elnézést kért, hogy nem volt elérhető telefonon. Amúgy egyáltalán nem várt rám, hanem elment egy temetésre. (Ez általában egy esti mulatozást jelent az elhunyt életét ünnepelve.)

Szombaton 10-re meghívtak egy családhoz. Nyafogtam, mert a buli után marha nehéz volt felkelni, de elkészültem 10-re. 10:30-kor átjött a szomszéd (aki átkísért volna a vendéglátók házába), hogy 5 perc múlva kész, indulhatunk. 11-kor elindultunk. A vendéglátók valamikor 12:30 körül érkeztek csak meg, addig a tévét néztük és nem beszélgettünk. Én 3-ra mentem volna fodrászhoz, fél 3-kor kezdtünk el enni. Az előbbiekből tanulva úgy döntöttem, nem idegeskedem nagyon (nem ment!), késhetek. De azért szóltam a srácnak, hogy fél órát kések. Odaértem 3:30-ra, ő pedig 4:30-kor áttette másnapra.

Vasárnap már erőt vettem magamon: mostantól áttérek én is afrikai időszámításra! Meg sem próbáltam 10-re odaérni a fodrászhoz – 11-re megérkeztem. Este, mikor Simeon hívott, hol vagyok már, mondtam, hogy még kb. 1 óra, mire végzünk. 2,5 óra múlva értem haza. Hogy minek sürgette annyira, hogy hazaérjek, azt nem tudom, mert erre fel megkértek, hogy menjek át a szomszédba, mert épp nagy családi kupaktanács van. Csak egy fél órácskára… Amiből 1,5 lett…

Vasárnap még tényleg röhögtem mindezen, mert általában nem az volt, hogy csak ülök és várok, hanem megragadtam a lehetőségeket, s elmentem csavarogni azokkal, akik hívtak. De most már meg kell mondanom Geoffrey-nak, hogy ez nem oké, hogy ennyit várok rá. Nem oké, mert ha ő délre ígérkezik, én déltől nem merek elmozdulni a helyemről. Most pedig 4 óra lesz.

Igyekszem hinni Mandelának, aki azt mondja: márpedig jönni fog. "Az lehetetlen, hogy két nap egyhuzamban ne bukkanjon fel! Az lehetetlen. Jönni fog!" mondja. Nehéz elhinnem.