Miután már voltam olyan vagány, hogy elmentem egyedül a fodrászhoz, meg kajálni, úgy éreztem, eljött az ideje, hogy hazasétáljak, s kicsit jobban megtapasztaljam a várost testközelből. Egy 40 perces utat néztem ki, amerre még nem jártam, s meg is kérdeztem egy ismerőst, hogy biztonságos-e hazagyalogolni itt Kisumuban. Azt mondta, amíg sokan vannak az utcán, simán.

Nem állítom, hogy nem éreztem magam kicsit elveszettnek (bár a térképen nagyon jól tudtam, hol vagyok), mert minden új volt, s emiatt kicsit ijesztő, de nagyon nagy élmény is egyben. 

A városközpont egy részlete. További képek itt.

Amikor ráfordultam a Mecset útra, ki hinné: a muszlimok környékére keveredtem. Naná, hogy bekapcsoltak a reflexek, hogy félni kell a terroristáktól, még annak ellenére is, hogy gyakorlatilag csak gyerekeket láttam hazamenni a suliból. Aztán jött az autószerelők környéke. Végeláthatatlan hosszan álltak az autók az út szélén, s az unatkozó munkások mind nekem köszöngettek - pont, mint otthon. Csakhogy itt nincsenek szerelőműhelyek: minden az út szélén a porban történik. Az volt az érzésem, hogy ezen az úton minden fekete. Az emberek, az olaj a ruhájukon, sőt, még a föld is, ami normális esetben vörösesbarna itt, de ezen a környéken a szokottnál több volt az út szélén a melegedéshez gyújtott szemét-tüzek által hagyott korom.

Már fél úton járhattam, mikor egy csapat lány mellém szegődött. 14 évesek voltak és nagyon cserfesek. Imádták, hogy beszélgethetnek velem - csakúgy, mint én. 

Később pedig Geoffy csapódott mellém - egy egyetemista fiú.
- Nem bánod, ha veled sétálok? - szólított meg.
- Nem... - mondtam kicsit határozatlanul, mert bizonytalankodtam, biztonságos-e. De végül úgy voltam vele, hogy egyrészt nagyon normálisnak tűnt, másrészt meg rengetegen voltak az utcán és addig sem láttam semmi veszélyesnek tűnőt. 
Elkezdtünk beszélgetni és tényleg nagyon szimpi volt. Kiderült, hogy a házunk környékén dolgozik és arra az egyetemre jár, ahol az irodánk is van. Meg is beszéltük, hogy másnap találkozunk.

A tehén és a tyúk is a szemetet eszi az út szélén. Mi meg őket szemetestül... További képek itt.

Már majdnem hazaértem, mikor a szomszédék (Simeon barátai) behívtak magukhoz. Megismerkedtem az ott lakó néni 30 éves fiával, Ronalddal. Legalább 3 órára ott ragadtam, nagyon mélyet beszélgettünk politikáról, kultúráról, párkapcsolatokról, boldogságról...

A nap végén megint arra ébredtem, hogy hosszú órákon keresztül folyamatosan mosolyogtam.

Kisumuról egyébként megtudtam, hogy az egyik legjobb város Kenyában és Afrikában. Biztonságos, nagyon elítélik a lopást és vigyáznak a nőkre, főleg a fehérekre. Nagyon fejlett és nyitott. Jó a klíma (nekünk gyakorlatilag egész évben nyárnak számít ez az idő), az emberek barátságosak. Aki egyszer itt él, hiába próbál meg máshova költözni, visszahúzza a szíve. A helyiek szerint ennél jobb város nincs a világon (még a világot jártak szerint sem). És azt hiszem, megértem. Mert bár poros, koszos és számunkra fejletlen, de itt lakik a boldogság...

Több videó itt.