Már egy ideje tudtam, hogy nem szeretem a nagyvárosokat, s ezt most Kampala is igazolta. Túl zsúfolt, túl hektikus, kaotikus. A forgalom őrült, hatalmasak a dugók. Matatuval (kisbusz, amit itt taxinak hívnak) csúcsforgalomban nem nagyon érdemes elindulni, mert csak beragadsz a dugóba. A motorbiciklis taxi pedig olyan veszélyesen közlekedik, hogy az első alkalommal feladtuk, s többet nem szálltunk fel rájuk. Más fehéreket láttunk saját bukósisakkal közlekedni.

Gyalogosan sem sokkal egyszerűbb, mert akkora a tömeg, hogy néha lépni is nehéz. A hátizsákot előre érdemes fordítani, figyelni kell erősen a tolvajokra. Az én cuccaimra Geoffrey vigyázott: én üres kézzel közlekedtem, mert a fehérek a fő célpontok a zsebtolvajok számára, hisz mi egyrészt el vagyunk varázsolva a forgatagban, másrészt feltételezik, hogy van pénzünk és jó telefonunk.

Nagy lelkesen indultunk vásárolni a belvárosba, mert azt mondták, Uganda sokkal olcsóbb, mint Kenya. Hát, ez lehet, hogy igaz, de nem a külföldieknek. Geoffrey kenyai, így ő is külföldi, angolul kommunikál, így elve magasabb árat mondanak neki, de úgy, hogy mellette állok, úgy pláne. Pofátlan magas árról indulnak, s nem nagyon lehet őket eltéríteni ettől. Esélytelen, hogy itt a helyieknek szánt árat kapjam, ami nagyon kiábrándító volt. Szar érzés.

A forgatagban hamar kimerültem, követeltem, hogy menjünk inkább kifele a városból, így második nap célba vettük a szomszédos dombot. Az egész város dombokra épült. Nagyon jó választás volt, arrafelé már sokkal nyugodtabb volt a légkör, az emberek is kedvesebbek voltak.

Valami király sírját vettük célba, de gyanús volt, hogy nem fogunk bemenni. Így is történt: a fehéreknek szánt belépő több volt, mint amit magunkkal vittünk. És hát amúgy sem vagyok nagy múzeumjáró, így inkább kedvesen elköszöntünk, s felmásztunk a dombtetőre. Csodálatos volt a kilátás.

Képek itt, már amennyi megmaradt.