A matatu az egyik helyi tömegközlekedési mód. Kisbusz, ami bár nehezen derül ki a külső szemlélő számára, de meghatározott útvonalon mozog. Számozva is vannak, bár én azt nehezen szúrtam ki. Menetrend, kifüggesztett útvonal nincs: egyszerűen ismerni kell őket, vagy ha nem ismered, kérdezni kell. Megállók sincsenek, csak kezdő és vágállomás. Ha közben akarsz fel, vagy leszállni, jelzel a kisbusznak.

Ilyen belülről, amikor még nincs túzsúfolva. Kép forrása: Wikimedia Commons

Általában ketten üzemeltetnek egy ilyen buszt: a vezető és az asszisztense, aki az utasokat fogja és a pénzt gyűjti. Az utcán állva kiabálja az úticélt, s próbál becsalogatni. Nekem olyan érzés, mintha folyamatosan rá akarnának venni, hogy hagyjam el a várost. Vicces érzés, hogy épp megérkeztem, s már vinni akarnak tovább. 

Helyi vezető nélkül azért nehezen boldogulnék ezekkel, társasággal viszont irtó mulatságos. Imádom.

Nincs menetrend, a jármű akkor indul, mikor elég embert szedtek rá össze. Amikor már minden széken ülnek, elindul, de amint újra potenciális utasokat lát az út szélén, lelassít és felveszi őket. Egy ponton, mikor hátranéztem, három ember feneke lógott ki a nyitott ajtón.

A mi esetünkben nem hátul, hanem oldalt lógtak ki az emberek. A kép forrása: Wikipedia

Mi szerencsésebbek voltunk, mert a sofőr mellett kaptunk helyet, s csak félúton zsúfoltak be mellénk egy harmadik férfit. Ott aztán beindult a nevetgélés, miután Geoffrey az ölébe ültetett. (Utólag mesélte csak el, mit mondtak szuahéliül.)
- Nahát, ez nem szép tőled, hogy elveszed a másik férfitől a lehetőséget, hogy egy fehér csaj mellett ülhessen! - korholták nevetve a többiek.
- Ne csináljátok már! A csaj az övé, had élvezze! - mondta erre egy másik utas.

Visszafele, szintén a sofőr mellett ülve egészen kényelmesen utazhattunk. Nagyokat mosolyogtam a mögöttem kotkodácsoló csirkén, amit egy férfi szorongatott két bevásárlószatyor társaságában.