Továbbra is csak ámulok, mennyire barátságos itt mindenki. Amíg otthon az emberek inkább félnek a másságtól, itt vonzódnak hozzá. Mindenki meg akar ismerni! Leszólítanak az utcán és beszélgetni kezdenek velem. Tényleg beszélgetni! Nem feltétlenül csajozni (olyan is van bőven, de egyáltalán nem mindig): érdekli őket, ki vagyok, honnan jöttem és mit gondolok. Rám kíváncsiak, míg én rájuk: tökéletes egyensúly.

Leültem egy kicsit pihenni az egyetem előtt egy padkára, de egy SMS-t nem tudtam megírni, már megszólított a mellettem ülő két srác. Kedvesen bemutatkoztak, majd beszélgetni, viccelődni kezdtünk. Teljesen normális ez itt, hogy az emberek csak úgy elkezdenek beszélgetni az utcán.

Úgy vonulok, mint egy híresség. A csúcs az volt, mikor egy iskola mellett haladtunk el. Olyanok voltak, mint a földikutyák! Egy észrevett, s rákezdett:
- Muzungu! Hogy vagy? – majd jött az egész iskola. Az összes gyerek a kerítésnél ugrált, csipogott és kiabált. Boldogok voltak.

Képzeljünk el egy fekete férfit Budapest utcáin… Odamenne hozzá bárki is? Inkább félrehúzódnánk.