Megérkeztem, minden rendben. Ahogy sejtettem, jó kezekben vagyok: Simeon, a barátom, akit még Amerikában ismertem meg, nagyon jól a gondomat viseli. Tudja, ismeri, milyen külföldinek lenni egy idegen helyen és tudja, hogy tudja segíteni az adaptálódást. Emlékeztet arra, ahogy én segítettem fiataloknak, hogy felkészüljenek az önkéntességre külföldön. Most sokat gondolok arra, hogy azt tanácsoltam: adjanak időt maguknak. Az elején minden új, nincsenek megszokások, s ez nagyon fárasztó, nagyon leterhelő. Az utazás miatt és amiatt is, hogy tényleg semmit nem tudtam arról, itt hogy megy az élet, hogyan kell viselkedni, teljesen zombi voltam. Szerencsére nem is kellett döntéseket hoznom, hagytak pihenni. Majdnem átaludtam az egész autóutat, majd délután aludtam még egy kicsit (ki tudja mennyit, itt az órát sem követem, azt sem tudom még, mi az időeltolódás), s éjjel még 12 órát.

Az autóból figyeltem az országot. Nairobiból láttam valamennyit, de egyedül a bolt és a Magyar Nagykövetség miatt szálltunk ki onnan.

Autóból olyan minden, mint egy mozi. Nem kerültem kapcsolatba az emberekkel, nem voltam én a fehér lány. A sötétített üveg mögött akárki lehettem.

Tájkép autóból. További képek itt.

Ma behozott Simeon az irodába, ahol vele fogok dolgozni. Hirtelen kikerültem az emberek közé. Ott voltam köztük, ténylegesen benne az országban, ahol „ki tudja, mi történhet velem”. Teljesen tanácstalan voltam, de nem ijedtem meg, csak bíztam a vezetőmben, s követtem őt. Az emberek megnéztek ugyan, de nem túlzottan. Kicsit csalódott is voltam miatta: nem is számítok annyira különlegesnek és érdekesnek. Bár még nem láttam itt fehér embert, de a TV-ben, a reklámokon a fehéreket nézik ők is.

Felértünk az irodába, amit már úgy éreztem, ki kellett pihennem. Annyi újdonság! Kezdtem kitapasztalni, hogyan köszönnek az emberek. Lágy kézfogás, bemutatkozás nélkül. Ez már megy.

Aztán elindultunk a városba pénzt váltani és telefonkártyát venni. Amikor egyedül hagyott Simeon egy pár percre a pénzváltóban, megijedtem. Nem mindig értem még az akcentusát, nem tudtam, hova megy, mikor jön és mit tegyek, ha… Az a sok hülye sztereotípia miatt teljesen az volt bennem, hogy én még pénzt váltani sem tudok, hogy ahhoz is segítségre van szükségem, pedig pont ugyanúgy működött, mint otthon. Csak önbizalom kell hozzá. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy úgy érzem magam, mint egy bébi. Mindent meg kell tanulnom, még a WC használatát is.

Szép lassan felismertem azt is, hogy bölcsebb visszakérdezni, ha nem értek valamit, nem csak bólogatni. Ez a taktika nagyon jól bevált Lengyelországban, ahol olyan idősekkel dolgoztam, akiket sokszor a lengyel gondozójuk sem értett. Csakhogy itt tényleg lényeges információkról maradhatok le, ha nem kérdezek vissza. Pl. arról, hogy milyen árfolyamon váltják a pénzt, vagy hova ment Simeon, akinek pillanatnyilag a kezébe tettem az életem.

Szépen lassan a saját lábamra kell majd állnom, elkezdeni jobban figyelni. Nagyon hátradőltem az út szervezésekor: azokat intéztem el, amiket otthon el kellett, s csakis a legszükségesebbeket. Hogy itt mi fog történni, azt rábíztam. De nem várhatom, hogy még a WC-t is ő húzza le utánam és ő etessen: nemsokára el kell majd merészkednem a boltba egyedül.

Sok-sok izgalmas kihívás, új tanulás másokról és magamról. Jó dolog ekkorát ugrani a komfortzónámon túlra.

Az értem aggódóknak: minden biztonságosnak tűnik, mindenki kedves, de nem túl kedves. Nem akart eddig tőlem senki semmit (pénzt, házasságot), a szúnyogok (malária) nagy ívben elkerülik a házilag készített szúnyogriasztóm illatát. Nem iszom csapvizet, nem kalandozom egyedül. Érzem, hogy nem lesz baj, de vigyázok magamra nagyon.