- Egy kenyai családdal élsz és még ne ettél ugalit? – kérdezte döbbenten a német lány a kukoricakenyérre utalva, aminek itt a receptje.
- Dehogynem, ettem!
- Akkor miért nem eszel a kezeddel? – Teljesen értetlen volt…
- Nem az a bajom, hogy gusztustalannak tartom, vagy nem akarom követni a helyi szokásokat, csak mindenhol azzal riogattak, hogy nem szabad kézzel enni, amíg nem szoktam hozzá a helyi baktériumokhoz.

Ugali tojással és kellel - még kanállal. További képek itt.

Vártam, vártam, de a pincér csak nem hozott nekem villát a halhoz és a rizshez, úgyhogy végül elővettem a kézfertőtlenítőt, s nekiláttam kézzel a vacsorának. Ha más európaiak is életben vannak még ilyen vakmerő akciók után, akkor talán én is megmaradok.

Sokkal jobb lett volna, ha nem olvasok előre utána Kenyának és nem hallgatom végig az orvost. Azt a sok sztereotípiát és felesleges rémisztgetést! A rémületkeltéstől, hogy milyen veszélyes helyre jövök, csak bizonytalan lettem, ami viszont messziről látszik. És hát mindenhol az elveszett turistákat rabolják ki először, nem a határozott léptű bátrakat… A rémhíreket persze azok terjesztik, akik sosem voltak ilyen helyen. Ilyen szerintem az az amúgy nagyon kedves magyar doktornő is, aki az oltóközpontban ellátott engem még indulás előtt.

Felcsapta a nagy könyvét, s megállapította, hogy Kisumu fokozottan maláriaveszélyes helyen fekszik. Csakhogy nem mindegy, hogy a mocsárban mászkálsz, vagy a városban közlekedsz. Nincsenek skorpiók és napközben nem csíp semmi… Én meg csak hosszú cuccokat hoztam a rovaroktól félve, s most főhetek. Azt hiszem, még pár nap, s eldobom a zárt cipőt is.